A cenzornak (legalábbis az enyémnek) egyik kedves szavajárása: nem azt kéne csinálnod, amit éppen csinálsz, hanem inkább…  Ha ezzel nem ér célt, akkor hozzáteszik, hogy különben milyen siralmas életet fogok élni.  Ilyenkor már rendszerint akkorára duzzadt a bűntudatom, hogy szót fogadok, és nekilátok az általa kitűzött feladatnak, fogamat összeszorítva, kelletlenül.  Utána legalább mondhatná, hogy jól van, megírtad szépen a leckét, mehetsz focizni; de nem.  Addigra kieszelte a következő feladatot, és már duruzsolja is a fülembe, hogy nem focizni kéne, hanem inkább…

Mostanában próbálok másképp reagálni.  Mihelyt rákezd, hogy a nagy és komoly feladattal kéne foglalkoznom, akkor nem hajtom le szégyenlősen a fejem, hanem ránézek, bele a cenzor szemébe.  Amilyen kedvesen csak tudom, azt mondom neki: rendben, üljünk le, és beszéljük meg.  Meséld el, miért kéne pont azt csinálnom?  Győzz meg!  Ha sikerül, boldogan teszem, amit mondasz.

Az a gyanúm, hogy ezt utálja.  Hozzászokott, hogy a legkisebb pisszenésére ugrok, hogy nem kell magyarázkodnia.  Azt külön utálja, hogy amíg vitatkozunk, addig sem azt csinálom, amit szerinte kéne.  Remélem, ebből megtanulja, hogy csak akkor utasítson, ha alá tudja támasztani.  Leginkább azt remélem, hogy megtanulunk szót érteni egymással mint két felnőtt ember.

Ehhez viszont az kell, hogy tényleg kedvesen beszéljek vele, és ha meggyőzött, tegyem meg, amire kér.  Neki sem lehet könnyű, hogy a fejére nő a gyerek.

(kép: http://www.flickr.com/photos/sharynmorrow/ / CC BY-NC-ND 2.0)