Nem ezt kéne csinálnod, hanem inkább…

A cenzornak (legalábbis az enyémnek) egyik kedves szavajárása: nem azt kéne csinálnod, amit éppen csinálsz, hanem inkább…  Ha ezzel nem ér célt, akkor hozzáteszik, hogy különben milyen siralmas életet fogok élni.  Ilyenkor már rendszerint akkorára duzzadt a bűntudatom, hogy szót fogadok, és nekilátok az általa kitűzött feladatnak, fogamat összeszorítva, kelletlenül.  Utána legalább mondhatná, hogy jól van, megírtad szépen a leckét, mehetsz focizni; de nem.  Addigra kieszelte a következő feladatot, és már duruzsolja is a fülembe, hogy nem focizni kéne, hanem inkább…

A belső cenzor

Mikor gyerekkoromban úttörőtáborban voltam, az a szóbeszéd járta, hogy a szüleinknek írott leveleket ellenőrzik. Ha egy levélben panaszokat olvasnak, azt visszatartják. Az ötvenes években még szükség volt igazi cenzorokra. A hetvenes évekre magunkévá tettük a gondolatot, és nem írtunk a mócsingos húsokról vagy arról, hogy két zuhanyzó jut száz gyerekre. A külvilágban azóta állítólag szabadság van, de a belső világban továbbra is virulnak a cenzorok.

Ez nem a szocializmus vívmánya volt, bár lehet, hogy az elvtársak tökéletesítették. Freud felettes énnek hívta, a tranzakcióanalízis szülő énnek. Már Szókrasztés is felfigyelt arra a daimónra, mely csupán egy mondatot ismert: ezt ne tedd. Szóval olyan régóta van velünk, hogy érdemes volna megtudni, mire jó. Nem arra vagyok kíváncsi, hogyan alakul, hanem arra, hogy ha én lennék az az isten, aki megtervezi az embert, miért tennék bele egy cenzor-modult.

Mit csinál ez a modul? Megszűri, hogy mi jusson a külvilágba. A mérnökök ezt nevezik negatív visszacsatolásnak, tervezőnk számos más helyen is használta: ha például mozgunk, egyre nő bennünk a fáradtság, mígnem végül leállunk és megpihenünk. Hogyha kihangosítanánk, milyen párbeszéd folyik ilyenkor belül, az így hangzana.

– Felsétálok arra a dombra.
– Á, az fárasztó.
– (öt perc múlva) Még elmegyek addig az útelágazásig.
– Hagyd abba, az már tényleg nagyon fárasztó.

Ezzel a működéssel nincs semmi bajunk, néha erőt veszünk magunkon, és a kimerültség dacára folytatjuk utunkat, de legtöbbször engedünk ennek a hangnak, különben holtan esnénk össze a századik kilométer után. Ha a vesénk nem képes eldönteni, mi jó nekünk és mi nem, akkor orvoshoz megyünk. Ha viszont a cenzorunk működik, azt zokon vesszük tőle, próbáljuk kikerülni, leisszuk magunkat, és egyáltalán úgy érezzük, mennyivel könnyebb lenne az élet nélküle. Sokan ugyanúgy kioperáltatnák, mint a mandulájukat, mikor többedjére begyullad.

Van egy fontos különbség a vese és a cenzor között: míg az elsőnek élettani, addig a másiknak társadalmi funkciója van. Barlanglakó őseinknek olyasmit mondhatott a belső hang, hogy ha egy másik ember bunkót lóbál feléd, ne röhögd ki. Gyorsan kell cselekedni az ilyen helyzetekben, nincs idő megmagyarázni, hogy azért ne röhögd ki, mert még dühösebb lesz, és agyonüt. Arra sincs idő, hogy pontosan felmérjük a helyzetet, hátha egy kardfogú tigris leselkedik mögöttünk, és azt megölni. Rövid és egyszerű utasítások, hogy elkerüljük a veszélyt. A cenzor tehát remek eszköz ahhoz, hogy biztonságos életet éljünk, még ha ez mentes is a kalandoktól, és kissé unalmas is.

De mára elfogytak a kardfogú tigrisek. A belső tiltó hang olyan kockázatoktól véd meg, hogy őszinte véleményem feldühít vagy megbánt valakit, és neheztelni fog rám. Vagy írok egy esszét, amit mások összevisszának és érthetetlennek találnak, ami rosszul esne. Túlbuzgó lett a cenzor? Vagy nem alkalmazkodott korunkhoz? Vagy legtöbbször továbbra is igaza van, de mi nem bocsátjuk meg a tévedéseit? Szerencsére majdnem mindig velem van, most is figyeli, mit írok, így megvizsgálhatjuk közelebbről. Azt mondja éppen, hogy nincs semmi új gondolat abban, amit írok. Visszajelzést ad, gyorsan és tömören; bár nem leselkedik rám veszély, mással vagyok elfoglalva, neki épp csak annyi ideje van, hogy közbeszúrjon egy rövid mondatot. Mivel módosítani akarja a cselekvésem irányát, bántóan kell fogalmaznia, hogy azonnal hasson. Jól ismer, tudja, mivel tud hatni rám. A fájdalom egy tizedmásodperc alatt tesz meg egy métert a testben; valószínűleg éppen ilyen gyors a lelki fájdalom is.

Hogy miért nem fogalmaz néha pozitívan? Olykor kiabálhatná azt is, hogy most rúgd be, gól. Két ötletem van erre, az egyszerűbb, hogy általában ő maga sem tudja. A másik, mely ezzel összefügg, talán az isteni mérnökiskola alapmondata: teremtsd szabadnak az embert. Ez a tervezés a gyakorlatban is bevált, hiszen ha egy lénynek túlzottan megszabjuk, hogyan viselkedjen, az olyan rugalmatlanná teszi, hogy képtelen lenne túlélni. Képzeljünk el egy állatot, amelybe bele van programozva, hogy pontosan milyen úton járjon inni. Ez kiszámíthatóvá tenné a ragadozók számára, vagy ha egy nagyobb esőzés után máshol folyna a patak, nem tudna odamenni, és szomjan halna. A jól tervezett embernek annyi a kötöttsége, hogy néhány dolog felé vonzódik (ennivaló, fajfenntartás, stb.), de túléli, ha nem rögtön éri el őket, valamint néhány dolgot kerül, ezekre gyorsabban reagál. A fennmaradó időben és térben teljesen szabadok vagyunk. Ez tehát a másik ok, amiért a cenzor bánt: arra hamarabb reagálunk.

Projekttervezés

Van az a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.  Nem tudom, mennyire igaz ez; de néha úgy érzem, hogy aki nem tudja csinálni, az tervezi.  A projektterv főleg arra van, hogy csökkentse a szorongást.  A tankönyvek szerint persze azért érdemes megtervezni a projekteket, hogy fel tudjunk készülni a váratlan fordulatokra.  Hofstaedter törvénye szerint viszont tovább tart megcsinálni, mint az ember gondolná, még akkor is, ha ezt belekalkuláljuk.  A projektterv inkább egy mágikus aktus, eljátszunk vele képzeletben, forgatjuk jobbra-balra, mintegy felkészülünk a vadászatra, ahogy a világ egyik első ránk maradt projektterve is mutatja a lascaux-i barlangban.

Jobb napokon nincs szükségünk ilyesmire, akkor szinte visz az áramlat a célunk felé, még ha el is térünk a tervtől, gyümcsözően térünk el.  Vannak azonban a rosszabb napok, amikor legszívesebben a barlangból se mozdulnánk ki.  Ilyekor segít, ha valaki megmondja, mi a teendőnk, például kihegyezni a dárdákat.  A projekttervvel a jobbik, energiában gazdag énünk üzen a jövőbeli kedvetlen énünknek.  A mániás szakaszból üzenünk a depressziós szakaszba.  A túláradó mániás energia egy részét megragadjuk, és befőttes üvegben elrakjuk ínségesebb napokra.

A jó projektterv tehát nem részletes és pontos, hanem lelkesítő, olyan, mint a befőtt: a gyümölcsben lévő energiát megőrzi.  Belerakjuk az álmunkat, az elképzeléseinket, amikor élesen és színesen látjuk őket, hogy majd elővehessük azon a szürke délutánon, melyen még az álmaink is fakók.

Afférom az időgazdálkodással

Három éve kezdődött az afférom az időgazdálkodással, mikor elolvastam a Getting Things Done című könyvet. Leginkább a címe vonzott, vágytam rá, hogy meg is csináljam mindazt, amit elkezdek. Hónapokig éltem a GTD igéje és módszertana szerint, gyűrtem péntekenként a weekly review-kat, melyek a beígért 20 perc helyett nálam 1-2 óráig tartottak. Végül feladtam. Aztán kitaláltam a saját módszeremet, aztán beleszerettem az Autofocus-ba, melyet könnyűnek és addiktívnak találtam eleinte. Ez a liaison egy évig tartott, most itt állok, módszertan nélkül (és néhány todo-listával különböző adathordozókon). Ideje feltennem a kérdést: mit kaptam tőlük, és mivel maradtak adósaim?

A nőknél hajlamos vagyok kevesebbre becsülni azt, amit kaptam, annál, amit egy új nőtől remélek megkapni. Így van ez itt is. Most már kisebb erőfeszítés elvégezni a nem-szeretem, de muszáj dolgokat. Elfogadtam, hogy engem több minden érdekel. Egyáltalán, jobban tudom, hogy mi érdekel. Ám ha mindez így van, mi hiányzik mégis? Az az érzés, hogy elkezdtem és befejeztem valamit. Getting Things Done.

Túl van értékelve a befejezettség? Vagy én túlértékelem? Nem az számít, hogy tényleg be van-e fejezve, hanem hogy hogyan viszonyulok hozzá. És most, miközben írom ezt, kezdem úgy érezni, hogy fogy ki a szuflám, és nem bukkantam olyan nagyszabású gondolatra, mint vártam. Kacérkodom, hogy mégis kitegyem a netre, a Cult of Done Manifesto szellemében.

Úgy képzeltem az időgazdálkodást, hogy a szobám falán majd lóg egy hatalmas papír, rajta sorban felírva a projektek, mellettük színes filccel húzott vonalak futnak. Ez a projekt 35%-nál tart, azt abbahagytam, és ez a szép hosszú zöld vonal a végén pipával, ez az, amit befejeztem. Ahogy szaporodnak a pipák, úgy leszek egyre elégedettebb. Ezt a megközelítést szeretik a nagyvállalatok is, bizonyára Dilbert főnöke is szeret ilyen vonalakat húzgálni.

Ha már végigvonulnak a nők ezen az íráson, nézzük meg, hogyan festenek a való élet projektjei. Emlékezz vissza az előző párkapcsolatodra. Mi volt az a pont, amikor elkezdődött? Amikor megláttad? Amikor megszólítottad? Amikor először csókolóztatok? Amikor lefeküdtetek? Nem könnyű kérdés, és tapasztalatom szerint azok a párok ünneplik inkább az évfordulójukat, akik egyértelműen tudják mihez kötni, leggyakrabban a házassághoz. A párkapcsolati projekt befejezése ugyanilyen homályos. Ezért is szoktuk azt mondani, hogy nem akkor ért véget a kapcsolat, amikor szakítottunk, hanem az utolsó nyaraláson, azon a bulin, amikor berúgott a másik, stb. Ráadásul mindez még tovább is tart, mint a szakítás, mert egy darabig naponta többször gondolunk a másikra, esetleg találkozni kell vele praktikus okokból. Hogy a natura non facit saltus mondást parafrazáljam, a természetbeli projekteknek nincs eleje és vége.

Csaltam egy kicsit. Tudom, hogy nem ugyanaz lelépni az első éjszaka után vagy húsz év házasság után elválni. De milyen alapon mondjuk az előbbire, hogy megfutamodott, utóbbira, hogy végigcsinálta? Már ha végigcsináltnak tekinthetünk bármit is, amit nem halálunkig csinálunk.

Azért kezdtem írni ezt, hogy megfejtést találjak. Nem találtam. Az egyetlen konklúzió magamnak az lehet, hogy más irányba induljak legközelebb. Az is eredmény, ha kiderítem egy ösvényről, hogy a mocsárba visz. Most megfordulok szépen az ösvényen, és ezt az írást befejezem.