Hogy mi a közös? Mi is azt gondoljuk, hogy meg kell találni a mókásat azokban a dolgokban, amiket mindennapi szinten művelünk. És ha a kedvünk megvan hozzá, akkor már az akaraterőre nincs is szükség. Példaértékű projektjeiket kis filmekben dokumentálják.

Jó ötletgyűjtést a saját mindennapi élvezetnövelési projektedhez!

Ide beékelnék egy kis keretes írást arról, hogy mennyire kifürkészhetetlen a véletlen, ahogyan rálelünk gyöngyszemekre.

Mielőtt erre a találkozóra elindultam volna, véletlenszerűen böngésztem, feltehetőleg egy, a facebookon postolt videóból kiindulva az indavideón. Miután lassan kedvencemmé váló, kissé Ali G-be hajló indexes riporterem egyik interjújában Joey Baron nevű dobos Carl Schroeder-t nevezte meg a legradikálisabb személyként, akivel együtt dolgozott, elkezdtem rákeresni. Wikipédia után a Youtube-on néztem utána, ahol egy Karl Schroeder-en akadt meg a szemem. Elindítottam a lejátszást, majd odáig értem, hogy a következő novellája világát akarja elmesélni példaképpen (első perc). Ekkor leállítottam a lejátszót és elmentem a találkánkra. (Hmm. Konzisztensen megbeszélést írok le először, amiket utána átírok találkára. Mi lehet emögött?) A videót a találkozónk után néztem meg, amikoris kiderült, hogy relevánsabb a találkozónk szempontjából, mint Joey Baron és a zene szempontjából. “Mekkora flash!” gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan, mert ez nem az én szóhasználatom, másrészt akkor magamban beszéltem volna, amit mindenki tesz ugyan, de csak némán.

Az előadásban először arra kaptam fel a fejemet, hogy reggel felkelve az első ami után nyúlunk a szemüveg, amin szűrt, taggelt világ jelenik meg. A “They live” alapmű a sci-fi rajongóknak, amiben a speciális szemüvegeknek különös szerepük volt, a valódi dolgok taggelése meg érdekes ötletnek hangzik, ami egy TED-es videón szintén nagyon megtetszett. De a legnagyobb “flash” akkor ért, amikor a következő állítások is elhangzottak:

• Tudnunk kell, mikor kell a dolgokat kontrollálni és mikor kell hagyni, hogy természetes módon folyjanak le az események.
• A jövő a tudattalatinkat kiszolgáló alkalmazásoké, agent-eké, amelyek gyakran “jobban ismernek téged, mint te saját magadat”.

A fenti állítások érvényesek, amikor egy feladatkezelő alkalmazást írunk, és el is hangzottak ma közöttünk. Minden rendszerbe bele lehet őrülni, ezért néha félre kell tudni tenni azt. A rendszer ki kell bírja ezt a félretevést, sőt, mivel jobban ismerhet minket, a tudatalattinkat, esetleg még maga a rendszer fog szólni, hogy “tegyél félre”. És persze meg kell adja az esélyt arra, hogy őt elővenni ne egy fájdalmas esemény legyen, ne visszatérés egy kínkeserves “munkához”, hanem természetszerűleg jöjjön a vágy, hogy folytassuk (vagy, ha úgy tetszik, újrakezdjük) a használatát. Ajánlom minden sci-fi rajongó, alkalmazás fejlesztést vagy más intelligens rendszer tervezésével foglalkozó figyelmébe a videó megnézését.

Hetes (a Borgból szabadult ember, akinek visszaválása emberré, egyik fontos vonulata a sorozatnak) zongorázik gyönyörűen, de csak metronóm ritmusára megy neki. Chekotay parancsnok leállítja a metronómot.

Hetes: Hagyjam abba?
Chakotay: Ne, játssz csak tovább.
Hetes: Nem értem…
Chakotay: Nézd… A technikád hibátlan. De próbálj egy kis érzést vinni a darabba… Többet magadból.
Hetes játszik, majd belegabalyodik…
Chakotay: Semmi baj, folytasd csak. Mondd, mit érzel…
Hetes: Szabálytalan a tempóm.
Chakotay: Nem azt, mire gondolsz… Hanem amit érzel. Az érzelmeidet!
Hetes: Idegesség, szorongás…
Chakotay: Ne a hangjegyekkel foglalkozz. Csak… Játssz…!
Hetes: Nem megy!
Chakotay: De megy. Hát nem látod, mi ez? A metronóm visszafog. Megadja a rend érzetét, ugyanakkor elvág az érzéseidtől.

A fenti jelenet nagyon találó. A Taskberry projekttel ugyanis pont az a célunk, hogy egy metronómot adjunk az embernek, de közben ne vágjuk el az érzéseitől. Lehetetlen vállalkozás? Talán. De mi belevágtunk.