Ide beékelnék egy kis keretes írást arról, hogy mennyire kifürkészhetetlen a véletlen, ahogyan rálelünk gyöngyszemekre.

Mielőtt erre a találkozóra elindultam volna, véletlenszerűen böngésztem, feltehetőleg egy, a facebookon postolt videóból kiindulva az indavideón. Miután lassan kedvencemmé váló, kissé Ali G-be hajló indexes riporterem egyik interjújában Joey Baron nevű dobos Carl Schroeder-t nevezte meg a legradikálisabb személyként, akivel együtt dolgozott, elkezdtem rákeresni. Wikipédia után a Youtube-on néztem utána, ahol egy Karl Schroeder-en akadt meg a szemem. Elindítottam a lejátszást, majd odáig értem, hogy a következő novellája világát akarja elmesélni példaképpen (első perc). Ekkor leállítottam a lejátszót és elmentem a találkánkra. (Hmm. Konzisztensen megbeszélést írok le először, amiket utána átírok találkára. Mi lehet emögött?) A videót a találkozónk után néztem meg, amikoris kiderült, hogy relevánsabb a találkozónk szempontjából, mint Joey Baron és a zene szempontjából. “Mekkora flash!” gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan, mert ez nem az én szóhasználatom, másrészt akkor magamban beszéltem volna, amit mindenki tesz ugyan, de csak némán.

Az előadásban először arra kaptam fel a fejemet, hogy reggel felkelve az első ami után nyúlunk a szemüveg, amin szűrt, taggelt világ jelenik meg. A “They live” alapmű a sci-fi rajongóknak, amiben a speciális szemüvegeknek különös szerepük volt, a valódi dolgok taggelése meg érdekes ötletnek hangzik, ami egy TED-es videón szintén nagyon megtetszett. De a legnagyobb “flash” akkor ért, amikor a következő állítások is elhangzottak:

• Tudnunk kell, mikor kell a dolgokat kontrollálni és mikor kell hagyni, hogy természetes módon folyjanak le az események.
• A jövő a tudattalatinkat kiszolgáló alkalmazásoké, agent-eké, amelyek gyakran “jobban ismernek téged, mint te saját magadat”.

A fenti állítások érvényesek, amikor egy feladatkezelő alkalmazást írunk, és el is hangzottak ma közöttünk. Minden rendszerbe bele lehet őrülni, ezért néha félre kell tudni tenni azt. A rendszer ki kell bírja ezt a félretevést, sőt, mivel jobban ismerhet minket, a tudatalattinkat, esetleg még maga a rendszer fog szólni, hogy “tegyél félre”. És persze meg kell adja az esélyt arra, hogy őt elővenni ne egy fájdalmas esemény legyen, ne visszatérés egy kínkeserves “munkához”, hanem természetszerűleg jöjjön a vágy, hogy folytassuk (vagy, ha úgy tetszik, újrakezdjük) a használatát. Ajánlom minden sci-fi rajongó, alkalmazás fejlesztést vagy más intelligens rendszer tervezésével foglalkozó figyelmébe a videó megnézését.

But what to do when you have no idea where you’re heading. Well, you have some vague thoughts, call them a vision if you like. How do you measure your trip to the unknown? How do you measure your progress towards discovering the North Pole? You can’t even be sure if you found it, unless you bump into a sign that says, “sorry, folks, already discovered”.

This is my case with the TaskBerry project. I’m feeling a great progress one day, then I’m feeling stuck the other day. R.D. Laing used to ask, “what do you do when you don’t know what to do?” My question could be, “how do you know how close you are when you don’t know where you are?”

I found a way to answer this question. Just make up something. Here is how I’m doing it with TaskBerry. I set a not-very-distant goal and call it the Vantage Point. I couldn’t specify what it is or how it looks like, it’s only a name yet. My hunch is that the project has progressed about 20%, so 80% more to get there. We can review it every now and then, and see if there’s a progress. And as the name suggests, I hope we’ll see more once we got there. We can even say what our goal actually was.